Fegyverhajsza

Normandiai partraszálás 1944 június

A II. világháború egyik legfontosabb hadművelete a normandiai partraszállás volt. A hadműveletet Amerika egyik legjelentősebb katonai vezetője irányította: Dwight "Ike" Eisenhower. Az inváziót több hónapnyi tervezőmunka előzte meg, a nagyhatalmakat egy táborba kellett gyűjteni, Németország ellen. Az acélakaratú Eisenhowernak ebben a lehetetlen helyzetben kellett összefogásra bírni a világ leghatalmasabb szövetséges vezéreit a történelem egyik leghírhedtebb csatájában, Normandiában. Az 1944 júniusában lezajlott folyamatoknak köszönhetően Franciaország és a Benelux államok felszabadultak. Minden bizonnyal ez volt a történelem eddigi legnagyobb hadművelete.

Moszkva 1941. október

A moszkvai csata a második világháború keleti frontjának egy 600 km-es szakaszán, illetve Moszkva térségében lezajlott ütközetsorozatainak szovjet eredetű összefoglaló neve. Az  1941. október elején németek által indított hadászati jelentőségű műveletsorozat fő célja az volt, hogy bevegye Moszkvát, a Szovjetunió fő- és egyben legnagyobb városát, mely a német invázió óta elsődleges politikai és katonai célpont volt.

Az Adolf Hitler által nagyban támogatott Taifun hadművelet két átkaroló műveletsorozatra bontható. Az első Moszkvát észak felől kerülte volna meg a Kalinyin front irányába, melyben a fő áttörő erőt a 3. és a 4. Páncélos csoportok alkották (Panzergruppe 3 és 4). Ezzel a Moszkva–Leningrád vasútvonalat is kettévágták volna, ami az „északi főváros” körülzárását és feltételezett feladását is elősegítette volna. A másik műveletsorozat a Moszkvai terület déli részén át vezetett, melyet a 2. Páncélos-hadsereg (2. Panzerarmee) Tulától délre kezdeményezett, miközben a német 4. hadsereg (Deutsche 4. Armee) közvetlenül Moszkva ellen tört előre nyugati irányból. Önálló harckocsi-hadműveletnek tervezték a Wotan hadműveletet, amely az offenzíva utolsó szakasza lett volna, később azonban lefújtak.

A szovjetek a Moszkvai területen három védelmi vonalat alakítottak ki, ahová pihentebb, a szibériai és a Távol-keleti katonai körzetekből érkezett csapatokat telepítettek. Mivel Japánnal 1941. április 13-án megnemtámadási szerződést kötöttek, onnan már nem kellett támadástól tartaniuk. Miután a német támadásokat megállították, a szovjetek ellentámadásba kezdtek, és a német csapatokat Orjol, Vjazma és Vicebszk térségébe szorították vissza. Kisebb létszámú egységeket sikerült bekeríteniük és megadásra kényszeríteniük.

A szovjet katonai történelemben ez volt a Vörös Hadsereg első befejezett offenzívája, mely jelentős áldozatokkal járt ugyan, viszont a győzelemnek és a propagandának köszönhetően valóságos szimbólummá emelte a szovjet fővárost. Ebből kifolyólag a német kapituláció huszadik évfordulóján, 1965-ben a város megkapta a „Hős város” címet is.

Berlin

Hitler 1945. április 20-án töltötte be 56. esztendejét. Ekkora megfáradt, öreg, gyógyszerfüggő ember lett. A kancellária területén lévő bunkeréből akkor jött ki utoljára, amikor kitüntetéseket adott át a Hitlerjugend tagjainak. Zsukov ugyanezen a napon parancsolta meg a 6. tüzérhadosztálynak, hogy kezdje el lőni Berlin utcáit. Ugyanekkor Konyev utasította egységeit, hogy hatoljanak be a városba „akár még ma éjszaka". A süllyedő hajóról menekülnek a patkányok. A legmagasabb rangú német parancsnokok, Wilhelm Keitel tábornagy és Alfréd Jodl tábornok elhagyták a bunkert és a Wehrmacht új főhadiszállására, a Berlintől északnyugatra mintegy 60 kilométerre fekvő Neuruppinbe távoztak. Dönitz tengernagy, a Kriegsmarine parancsnoka főhadiszállását a dán határ közelében lévő Flensburgban rendezte be. Göring birodalmi marsall, a Luftwaffe parancsnoka pedig Obersalzbergbe költözött. Mindannyian elhagyták Hitlert és a bekerített fővárost, még Himmler, az SS főparancsnoka is - ő Ziethenbe menekült.1945. április 23-án a fővárostól délre az ellenségnek sikerült egy ellentámadással megtörnie a szovjet arcvonalat. Konyevazonnal reagált, jelentős erőket küldött oda a szovjet 5. hadseregből és a lengyel 2. hadseregből a légierő támogatásával, és megállította Steiner tábornok ellentámadását. 1945. április 24-én Berlintől délkeletre találkozott Konyev 1. Belorusz frontjának balszárnya, valamint Zsukov 1. Ukrán frontjának jobbszárnya. Miközben Zsukov tábornagy egymás után vette be a főváros északi külvárosait, Konyev közeledett a Tempelhof repülőtérhez és a „Müncheberg" hadosztály kemény védekezése ellenére átkelt a Tetow csatornán. Egy fiatal harckocsizó tiszt jegyezte le: „Tüzérségünk új állásokat foglal el. Már kevés a lőszerünk. Sztálinorgonák süvítése és robbanásai, sebesültek kiáltozása, motorzúgás, géppuskák fülsiketítő zaja... A repülőtér felé gyalogosokat szállító orosz harckocsik közelednek". A gyűrű bezárult a főváros központja körül. Április 26-án közel félmillió katona készült az utolsó támadásra. Példátlanul erős tüzérség támogatta őket: kilométerenként 650 ágyú, hogy teljesen elpusztítsa az alig 15 kilométer hosszú és 5 kilométer széles területet. A harcok hevessége megduplázódott, minden talpalatnyi területet meg kellett szerezni az elszántan küzdő ellenségtől.

Április 27-én szertefoszlottak Hitler utolsó ábrándjai is. A német 12. hadsereg akciói kudarcot vallottak. A 9. hadsereg, amelynek nem sikerült elkerülni a bekerítést, nyugat felé, az amerikaiak irányába igyekezett kitörni a gyűrűből. Hitler az utolsó kinti vendégeket fogadta. Hanna Reitsch pilótanő komoly teljesítménye volt, hogy Fieseler-Storch gépén sikerült leszállnia a rögtönzött leszállópályává alakított Unter den Lindenen. Könyörgött a führernek, hogy szálljon fel vele együtt. Hitler nemet mondott és közölte végső döntését, miszerint Berlinben marad és ott hal meg. Lefogyott és legyengült, de beszélgetőtársait még mindig hipnotizálni tudta: így például az egyik magasrangú tiszt, aki a végső bukás tudatában kétségbeesetten érkezettHitlertől búcsúzni, a beszélgetés után lelkesen és megalapozatlan reményekkel távozott.1945. április 28-án elkezdődött a Spree és a Landwehr csatorna között fekvő kormánynegyed ostroma. Itt voltak a legelegánsabb épületek, a Reichstag, az Opera, a Belügyminisztérium. Betonlapokkal voltak megerősítve, ablakaik és kapuik befalazva, számos ágyú és géppuska elrejtve, igazi erődítmények. Az Állatkertet is megerősítették. Barikádok torlaszolták el a Reichstaghoz vezető utcákat, a nagyobb épületeket megerősítették, és minden útkereszteződést aláaknáztak. Az egész területet föld alatti átjárókkal kötötték össze. A nácizmus utolsó fészkének megsemmisítését célzó harcok apokaliptikussá váltak. A híres berlini állatkert tragikus látványt nyújtott, mindenfelé megriadt állatok, rémült madarak. A városban előjöttek az emberek a pincékből, tüzelőnek valót és élelmet keresgéltek. Amikor azonban megszűntek a bombázások, csoportosan rontottak be a házakba még nagyobb rémületet keltve a részeg, bárgyú rablók és erőszakoskodók. „Ahová még nem jutottak el az oroszok, ott SS-katonák vadásztak szökevényekre, egyszerű katonákat akasztottak fel fiatal, keselyűarcú tisztek parancsára, akik nem tűrtek semmiféle ellenállást, sem magyarázkodást". 1945. április 29-én a harcok már csak alig ötszáz méterre folytak a Kancelláriától. Hitler elnökölt az esti tanácskozáson. Jelentéseket fogadott és parancsokat osztogatott. A III. Birodalom ura, aki nem rég még egész hadseregeket mozgatott a Szovjetunió végtelen síkságain, most alig néhány négyzetkilométernyi romot uralt. A helyzet abszurd. Mit érnek a parancsok, ha a rádióösszeköttetést szolgáló ballont már reggel lelőtték, s nem működik a telefonközpont? A csapatok többségének nem volt más választási lehetősége, mint meghalni a harcmezőn, vagy megadni magát. Éjszaka Hitler búcsúzkodott. Először a nőktől, titkárnőktől, ápolónőktől és szakácsnőktől, azután a férfiakkal szorított kezet, az adjutánsokkal, a mellette maradó hivatalnokokkal. Április 30-án reggel még levezette az utolsó megbeszélést, majd két legközelebbi titkárával megebédelt. Kutyákról beszélgettek. 15 órakor visszament a lakosztályába feleségével, Éva Braunnal, aki ciánt vett be. Rettegett a gondolattól, hogy sikertelen öngyilkossága után kalitkába zárják, és Moszkva utcáin mutogatják, mint egy majmot, ezért méregkapszulát vett be és főbe lőtte magát. Mindkettejük testét leöntötték benzinnel és felgyújtották egy bombatölcsérben a Kancellária kertjében.

Ugyanebben az időben a Zsukov frontjához tartozó 2. csapásmérő hadsereg 150. gyalogoshadosztályának katonái megrohamozták a Reichstagot. Az épületet 89 darab 152 mm-es és 203 mm-es ágyúval tartották közeli tűz alatt, az ötezer védő azonban ennek ellenére dühödten védekezett. A harcok estig tartottak. Végül két őrmester, Mihail Jegorov és Meliton Kantaria 20 óra 50 perckor kitűzte a kupolára a vörös zászlót.

Ivo Dzsima

Mivel Japán már teljességgel vesztésre állt, az amerikaiak könyörtelenül újabb támadást indítottak a japánok ellen. 1945 februárjában a Hawaiiról induló inváziós flotta 800 hajóval, és 110 000 emberrel indult meg Ivo Dzsima, az alig huszonkettő négyzetkilométernyi vulkanikus sziget ellen, amit 21 000 rosszul felszerelt japán katona védett. Az amerikai hadvezetés a harcok idejét öt napra becsülte, ám igen nagyot tévedtek. 1945 február 19-én indult meg a partraszállás. Alig szálltak ki a tengerészgyalogosok a rohamcsónakokból, máris pusztító erejű géppuska- és ágyútűz érte őket. A következő hónapban az amerikaiaknak, még így is, hogy többszörös fölényben voltak, teljes légi és tengeri támogatással, minden négyzetméterért meg kellett küzdeniük. A japánok sok száz bunkert építettek a föld alá, és kiválóan rejtőzködtek, így az amerikaiak legtöbbször csak holtan látták őket. Március 26-án, 36 nap kemény harc után a maradék védők nagy része egy végső rohamra indult, ahol többségük meghalt. Mindössze 216 adta magát, ők is főleg azért, mert sebesülésük miatt nem tudták folytatni a harcot. A támadók 6821 embert vesztettek, a védősereg pedig szinte teljesen megsemmisült. A japánok közül többen még a háború vége után is kitartottak a szigeten. Az utolsó két japán katona 1949. január 6-án, négy évvel a sziget eleste után adta meg magát.

Kurszk

1943 március-áprilisában – kisebb bizonytalanságok után – mindkét oldal vezérkara arra a meggyőződésre jutott, hogy a következő hadműveletek számára legkínálkozóbb terep a Kurszk környékén kialakult kiszögelés. Hitler némi vita után elvetette egy újabb déli offenzíva tervét, és áprilisban kiadta az utasítást a kiszögelés két oldalról való megtámadására. A német vezérkar további elképzelései szerint, miután a két irányból támadó erős páncéloskötelékek a kiszögelést levágva találkoznak, megsemmisítik Vatutyin Voronyezsi és Rokosszovszkij Központi Frontjának erőit, majd egy közös, keleti irányú, Moszkva elleni csapással folytatódna a nyári hadjárat. A hadművelet megindítását, amely a „Citadella” fedőnevet kapta, kezdetben májusra tervezték, majd – hogy több idejük legyen a felkészülésre és nagyobb tömegben vethessék be páncélosaikat, köztük az új „Tigris” és Panther nehézharckocsit – július elejére halasztották.

A másik oldalon Zsukov és Vasziljevszkij is arra a következtetésre jutott, hogy Kurszk környékén várható a németek új offenzívája. Némi vita után lebeszélték Sztálint egy megelőző támadás megindításáról, és meggyőzték, hogy egy mélyen kiépített, többrétegű védelmi vonalban védekezve fel kell morzsolni a támadó német alakulatokat, majd a szovjet hadászati tartalékokat felhasználva ezt követően kell támadásba átmenni.

Július 5-én észak felől a Model tábornagy által vezetett 9. hadsereg, dél felől a Hoth tábornok vezette (újjászervezett) 4. páncéloshadsereg mintegy 2700 páncélossal, többségükben új Tiger és Panther nehézharckocsikkal, valamint a szintén új Ferdinand rohamlövegekkel indították meg a támadást, amit közel 2000 repülőgép támogatott. A háború során még sosem lépett harcba ilyen szűk területen ilyen nagyméretű páncéloscsoportosítás. Velük szemben azonban szintén rekordsűrűségű védelem épült ki. Közel 10 ezer tüzérségi és páncéltörő löveg, több száz kilométer hosszan kiépített védelmi árokrendszer, kilométerenként 3000-es sűrűségben telepített aknák várták a támadást. A kiszögelés déli szárnyán a támadás megindulása előtti órákban a szovjetek erős megelőző tüzérségi csapást is mértek a németek jól felderített megindulási körleteire. Ez azonban nem érte el a várt hatást, mert ebben az időpontban a német alakulatok még nem foglalták el megindulási pozícióikat.

A németek súlyos veszteségeket szenvedve, folyamatos szovjet ellenlökéseket leküzdve nyomultak előre mind az északi, mind a déli frontszakaszon. Július 10-ig mintegy 50 kilométernyire sikerült beékelődniük a szovjet védelmi vonalakba. Támadásuk azonban lelassult és noha utolsó tartalékaikat is bevetették, nem sikerült kierőszakolniuk a teljes áttörést. Július 11-én megindult a szovjet ellentámadás. Északon – lényegében Model csapatainak a szárnyában Popov vezérezredes Brjanszki Frontja, 12-én délen Hoth oldalában Konyev vezérezredes Sztyeppi Frontja támadott. A világtörténelem legnagyobb páncéloscsatájában Kurszktól délre összesen több mint 1000 harckocsi vett részt. Július 13-án a németek – kimondatlanul beismerve a vereséget – leállították az offenzívát, miután bevetett páncélosaik közel nyolcvan százalékát elveszítették. Hasonló mértékű volt a szovjet veszteség is, ezt azonban ellensúlyozta, hogy – az Urálban ekkor már teljes kapacitással működő üzemeknek köszönhetően – a szovjet harckocsigyártás jelentősen meghaladta a németekét, a tüzérségi eszközök gyártása pedig a többszörösére emelkedett. A Vörös Hadsereg a kurszki összecsapás után újabb csapatokat tudott támadásra felsorakoztatni, miközben a németek gyakorlatilag teljes hadászati tartalékukat elveszítették, illetve átcsoportosították Olaszország felé a szövetségesek szicíliai partraszállását követő időkre.

A hadtörténészek jó része szerint a háború igazi fordulatának inkább a kurszki, mint a sztálingrádi csata nevezhető. Utóbbi jelentősége abban van, hogy az volt az első olyan szovjet ellentámadás, amelyben egy jelentős német csoportosítás teljesen megsemmisült. Kurszknál került azonban véglegesen a hadászati kezdeményezés a Vörös Hadsereg kezébe, amit a németeknek többé nem sikerült visszaszerezniük.

Sztálingrád

A szovjet vezérkar felismerte, hogy a Volgához való előretörés során a 6. német hadsereg szárnyai elnyúltak, és ezeket a német erőknél rosszabbul felszerelt és alacsonyabb harcértékű – román és olasz csapatok biztosították. Ezért – miközben Csujkov tábornok 62. hadserege a város védelmében csak a legszükségesebb utánpótlást kapta – az újonnan felsorakoztatott tartalékokat ide csoportosították. November 19-én a várostól észak-nyugatra a Délnyugati Front (Vatutyin) és a Doni Front (Rokosszovszkij) csapatai, 20-án pedig a várostól délre a Sztálingrádi Front (Jerjomenko) indította meg a támadást összesen 11 hadsereggel, amelyek közül hat volt páncélos. A frontot mindkét szárnyon egyetlen nap alatt áttörték, szétverték a 3. és 4. román hadsereget, és a gyorsan előretörő páncélosékek 23-án a Don mellett Kalacsnál találkoztak, ezzel bekerítve a 6. hadsereget. Hitler megtiltotta a visszavonulást a Donhoz, és a gyűrű bezáródása után a kitörésre sem adott engedélyt. Ebben a döntésben közrejátszott az is, hogy Göring biztosította, hogy a Luftwaffe képes utánpótlással ellátni a bekerített csapatokat, amíg a gyűrűt nem sikerül áttörni. Valójában a 6. hadsereg szükségleteinek csak töredékét tudták légi úton bejuttatni a gyűrűbe, miközben a Lutwaffe teherszállító erői jelentős veszteségeket szenvedtek.

December 12-én Manstein tábornagy vezetésével indult meg a 6., 17., és a 23. páncéloshadosztály támadása a 6. hadsereg felmentésére Délnyugat (Kotyelnyikovo) felől. A „Téli zivatar” (Wintergewitter) fedőnevű hadművelet kezdetben jól haladt, és mintegy 60 kilométerre sikerült megközelíteni a 6. hadsereg peremvonalát. Az offenzíva azonban 23-ára erejét vesztette és elakadt, majd 26-án a szovjet nyomás hatására Manstein kénytelen volt megkezdeni a visszavonulást. Ezt követően már remény sem volt a 6. hadsereg felmentésére. A szovjetek sikeresen stabilizálták a gyűrűt, majd több kiegészítő offenzívát indítottak (ezek egyike során verték szét december második felében először a 8. olasz, majd januárban a Don-kanyarban a 2. magyar hadsereget). Januárban súlyos harcok közepette először kettévágták, majd február 2-ra felszámolták a sztálingrádi katlant. Paulus tábornagy az utolsó pillanatban, január 30-án megkapta vezértábornagyi kinevezését Hitlertől. Ez voltaképpen felszólítás volt az öngyilkosságra (korábban soha egyetlen német vezértábornagy sem adta meg magát az ellenségnek), aminek azonban nem tett eleget, hanem fogságba esett 1943. január 31-én. A teljes német veszteség mintegy 250 ezer fő volt, ebből kb. 90 ezer esett hadifogságba.

Sztálingrád már nem volt város többé. Az épületek 99%-a elpusztult, 41 000 lakás 300 gyár, 113 iskola és kórház veszett oda. Ennek ellenére az oroszok úgy örültek ennek a sikernek, mintha a háborút nyerték volna meg. Hatalmas győzelmi parádét rendeztek a város romjai között. Tény viszont, hogy mostantól a keleti fronton a szovjetek vették át a kezdeményezést.

Midway

A japánok egymás után foglalták el a csendes-óceáni szigeteket (Guam, Wake-sziget, Salamon-szigetek, Bismarck-szigetek stb.). Ezzel egyidejűleg megtámadták az európai szövetségesek távol-keleti gyarmatait is. Megszállták egyebek mellett Indokínát, Burmát és megközelítették az indiai határt. Elfoglalták a Malajziai brit gyarmatot, Hongkongot (stb.), Új-Guineát. A legfontosabb és a tenger felől bevehetetlennek tartott Szingapúrt, a malajziai dzsungelen napok alatt áthatolva a szárazföld felől vették be. Már az ausztrál partokat fenyegették, amikor a Korall-tengeri csatában (1942. május 4-8), amelyben mindkét részről több repülőgéphordozó vett részt, a szövetségeseknek – elsősorban az amerikai flottának sikerült megakasztaniuk az előnyomulást. 1942. június 3-6-án a Midway-szigetek melletti csatában végül az amerikai flotta (Spruance és Fletcher tengernagyok vezetésével) megsemmisítő vereséget mért a Midway elfoglalására induló japán hajórajra. Elsüllyedt a japán Akagi, a Kaga, a Hirjú és a Szórjú repülőgép-hordozó, valamint az amerikai Yorktown. Ez volt az első olyan tengeri ütközet a történelemben, amelyben a küzdő flották egymástól látótávolságon kívül maradtak, és – leszámítva néhány tengeralattjáróról végrehajtott torpedótámadást – kizárólag repülőerőkkel mértek egymásra csapást. Egyben ez tekinthető a távol-keleti háború fordulópontjának is. Ezután a csendes-óceáni háborút az amerikai kezdeményezés jellemezte. A Guadalcanali hadjárattal kezdődően fokozatosan szorították vissza Japánt az elfoglalt területekről, módszeresen foglalták vissza a szigeteket (szigetről-szigetre ugrás taktikája). A Salamon.szigeteki Guadalcanal volt az amerikaiak első szárazföldi támadása a Csendes-óceáni hadszíntéren. A harc 1942 augusztusától 1943 februárjáig tartott. A japán katonák elképesztő mentalitással küzdöttek az amerikai támadók ellen, de a szövetségesek több katonával, és hadianyaggal rendelkeztek, és ez egyértelműen az ő oldalukra billentette a mérleg nyelvét. De a japánok nem hagyták magukat: mikor már minden veszve volt, inkább öngyilkosságot követtek el, minthogy hadifogságba kerüljenek. Volt amikor sebesültnek tettették magukat, és mikor az amerikai szanitécek megközelítették őket gránáttal magukkal együtt darabokra szaggatták őket. A szárazföldi erők főparancsnoka Douglas McArthur tábornok, a haditengerészeté Chester Nimitz tengernagy volt.

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat